Mint a filmekben, olyan volt a tegnap este. Nem akarok hazamenni. Nagyon nem. Pedig ma már vasárnap van, ami azt jelenti, hogy elérkezett az indulás –ezzel együtt a búcsúzás – napja.
A vacsi remekül sikerült. Nevetgéltünk, viccelődtünk, flörtöltünk, és élveztük. Még jó, hogy élveztünk. Szerencsére a srácok is jól érezték magukat a társaságunkban. Nem vágtak unott fejet semmihez, és vacsora után magukkal vittek minket bulizni. Bár bevallom őszintén, nekem nem volt kedvem sem a hangos zenéhez, sem a tömeghez. Csak Ákosra akartam koncentrálni. Krisztián látta rajtam a hezitálást – Rebeka és Timi persze nem volt ellene a partinak –, ezért könyörgőre fogta. „Naaa, légyszi, egy búcsú buli! Nélkületek nem éreznénk jól magunkat! Nem lenne az igazi.” És így nyávogott nekem legalább fél órán át. Már nem bírtam tovább hallgatni, ezért feladtam. Egye-fene, gondoltam. Majd lesz valami. Legfeljebb hamar lelépek. A buliban elég rossz passzba kerültem. Folyton Danin és Ákoson agyaltam. Mérlegeltem, tervezgettem, felelevenítettem a szép emlékeket, ilyesmik. Nem volt kedvem semmihez és senkihez. Egyedül akartam lenni. Ezt a célomat meg is valósítottam, mikor láttam, hogy a csajok nélkülem is szuperül elvannak. Szóltam nekik, hogy lemegyek a partra sétálni egy kicsit. Ajánlkoztak, hogy elkísérnek, de nemet mondtam. Magány, az kell most nekem. Beletörődtek, de a lelkemre kötötték, hogy nagyon vigyázzak magamra. És ha vége a bulinak, vagy én untam meg a bóklászást, összecsörgünk.
Amint ezt letisztáztuk, illedelmesen elköszöntem a társaságtól, és kibillegtem a klubból. Meg sem álltam a partig. Még a cipőmet is levettem. Lassan sétálgattam össze-vissza. Sehol senki. Nyugalom árasztott el belülről. Hihetetlenül jó érzés volt. Egyszer csak gondoltam egyet, és lecsüccsentem. Így még jobban el tudtam mélyedni. A szemem is becsuktam, hogy nem észleljek semmilyen zavaró tényezőt. Nem tudom mennyi ideje ücsöröghettem ott, de egyszer csak valaki megszólalt a hátam mögött. Ákos volt. Tudtam. Még a hangját nem is hallottam, de éreztem, hogy valaki megállt mögöttem. Nem ijedtem meg. Biztos voltam benne, hogy Ő az. „Csatlakozhatok?” – kérdezte. „Persze.” – válaszoltam halkan. Fel se néztem, rá se pillantottam. Csendben leült mellém. Nem szólt egy szót sem. Én még mindig behunyva tartottam a szemem. Ne tudom miért. Nem akartam ránézni. Féltem. Ő sem nézett engem, mert ha nézett volna, zavarba jöttem volna még így is, csukott szemmel. A kezemmel magam mögött támaszkodtam. Egyszer csak rátette a kezét a kezemre. Ezen meglepődtem, meg is ijedtem picit. Összerezzentem. Észrevette. „Ilyen félelmetes vagyok?” – kérdezte nevetve. Erre egy belső kényszer hatására önkéntelenül kinyitottam a szemem és elmosolyodtam. A szemébe néztem, majd szigorúan közöltem vele, hogy ha még egyszer a frászt hozza rám, végzek vele. Erre még jobban nevetett. Mondhatni, kinevetett. De nem haragszom rá, mert nagyon jól áll neki, ha nevet. Imádom a szemtelen nézését, és a huncut mosolyát. Gyönyörűek a fogai. Dani sem rossz pasi, de meg kell állapítanom, hogy Ákos igencsak lekörözi.
-
Miért hagytad ott a bulit? Talán valami baj van? – kérdezte aggódva.
-
Á, semmi extra. – legyintettem. Szándékosan nem akartam őszinte lenni. Csak nem állhatok neki, hogy figyu már, totál beléd esetem, de van egy kis bökkenő: fél éve barátom van. Érdekes egy szitu…
-
Akkor jó. Mert megmondom őszintén, kicsit aggódtam érted.
-
Cuki vagy! Jól esik, hogy aggódsz értem. Ez azt jelenti, gondolsz néha rám. – mondtam neki sejtelmesen. Mintha kicsit zavarba jött volna a drága. Így még cukibb lett a szememben. Jó ez az ellentét. Macsó pasiban érző lélek. Tetszik. Persze lehet, hogy egyáltalán nem ilyen a valóságban, csak most imponálni akar. Mindegy. Nem érdekel, miért csinálja. Az a lényeg, hogy csinálja. De hogy kicsit oldjam a zavarát, megpaskoltam a kezét és felálltam. Ő ülve maradt.
-
Hova mész?
-
Sehova. Csak ki kell egy kicsit nyújtóztatnom a lábam, mert teljesen elzsibbadtam. Gyere, sétáljunk egyet! Láttam rajta, hogy nincs kedve elindulni, de azért csak erőt vett magán, és nagy nehezen feltápászkodott.
-
Maradhatsz, ha akarsz. Nem muszáj velem jönnöd.
-
Tudom, nem is muszájból megyek. – mondta. A szemembe nézett, és hozzátette: Hanem mert menni akarok.
Gondolom mindenki sejti már, mi történt ezután… Persze, hogy megcsókolt. Én pedig hagytam. Hallgattam a lányok tanácsára, és azt tettem, amire abban a pillanatban vágytam. A szívem hevesebben vert, alig tudtam leplezni óriási örömömet. Mi a fene történik velem!? Úgy érzem, szerelmes vagyok…
