Elmúlt napjaim középpontjában leginkább ez a két szó állt, de milliószor. A mobilomat a nap 24 órájában szugeráltam: „Csörögj már! Csörögj már! Na, mi lesz!? Szólalj már meg végre!” De ahogy az a nagy könyvben meg van írva, vagy ahogy a filmekben lenni szokott, amikor végre megcsörrent a telefon, úgy összerezzentem, mint akinek nem tiszta a lelkiismerete – bár nem mintha az enyém tiszta volna. Rápillantottam a kijelzőre: „Ákos”. Ez állt rajta. Na, több se kellett. Beparáztam. A gyomrom görcsbe rándult, a kezem remegett. Már egy jó ideje zenélt a mobilom, mire végre visszaszálltam a földre. „Szia!” Nyögtem erőtlenül. Ám szerencsémre azt tapasztaltam, hogy a vonal másik végén Ákos mély, búgó hangja pillanatok alatt teljesen megnyugtatott.
Majd kiugrottam a bőrömből, mikor letettem a telefont. Úgy ugrabugráltam a nappaliban, mint akinek elment az esze. Mollykám is csodálkozva nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel. A kapucsengő rántott vissza a valóságba a rózsaszín felhők közül. Méghozzá elég durván.
Dani lepett meg. Csodálatos! A széles mosoly azonnal eltűnt az arcomról, és bűnbánó arckifejezés vette át a helyét. Egyből megszólalt bennem a kisördög: „Miért teszed ezt vele? Nem érdemli meg!” A rossz érzésemet azonban nagy örömömre sikerült tovább fokoznia. „Erre jártam, és gondoltam beköszönök neked. Ja, és szerettem volna ezt átadni.” Azzal átnyújtott egy apró dobozt nekem. Kinyitottam. Egy csodaszép fülbevaló volt benne. Ahogy megláttam a gyönyörű ékszert, abban a pillanatban elsírtam magam. Szegény Dani azt se tudta, mit csináljon velem, vagy mit mondjon nekem. Gondolom, fogalma sem volt róla, mi lelt. Igyekeztem hamar leállítani magam, majd megmagyaráztam, hogy ezek csupán örömkönnyek. Úgy tűnt, elhitte. Pedig ha tudta volna, valójában miért is sírtam… Szörnyű érzés fogott el. A nyakába borultam, és csak öleltem és öleltem. Majd’ megfulladt a drága. Mikor végre elengedtem, láttam a szemében a meglepődés-öröm-félelem jeleit. Mindezt így, vegyesen. Szerintem legbelül ő is érzi, hogy valami nem stimmel velünk.
-
Nagyon nagyon szépen köszönöm! Mégis mivel érdemeltem ki? – kérdeztem immár mosolyogva.
-
Csak megláttam a plázában, és egyből eszembe jutottál róla. Nem gondolkoztam, megvettem.
-
Gyönyörű! Még egyszer köszönöm! – mondtam, aztán beinvitáltam.
Ami ezután következett, az volt még igazán csak a meglepetés! Nem hittem volna, hogy a lelkiismeret furdalás ilyen szenvedélyt tud kihozni belőlem. Vagy lehet, hogy csak a fülbevaló volt rám ilyen hatással!? Mindegy is! A lényeg az, hogy pénteken feltétlenül össze kell hoznom egy talit a csajokkal, hogy megvitassam velük a fejleményeket.
-
Te tiszta hülye vagy! – röviden ennyi volt Timi véleménye a dolgokról. Beki már bölcsebb volt.
-
És most mi lesz akkor veletek? – kérdezte.
-
Fogalmam sincs. – válaszoltam elgondolkodva. A poént azonban még nem is hallottátok.
-
Na, mondd már! Ne húzz minket! – noszogatott Timi.
-
Hááát, az történt, hogy Ákos pedig randira hívott. Magától. Nem nekem kellett megemlítenem a találkozás lehetőségét, hanem ő mondta. Hangsúlyozom: magától! Ez jó hír, nem!?
-
Te tényleg tiszta hülye vagy! – hallatszott újra Timi nevetésbe fulladó hangja.
-
És mikor találkoztok? – szegezték nekem a kérdést egyszerre.
-
És mit mondasz Daninak, hová mész? De vigyázz, mert ha hazugságok vannak egy kapcsolatban, akkor az már régen rossz… – aggódott Beki.
-
Tudom. – suttogtam gondterhelten. De annyira jó lenne látni Ákost, ésabban bízom, hofgy utána hátha pontot tudnék tenni az ügy végére. Úgy, ahogy javasoltad.
-
Nos, tedd, amit jónak látsz. Ennyit tudok mondani. De tényleg nagyon vigyázz! Ne játssz a tűzzel! Egy-két találkozás még belefér, de nem szabad belőle rendszert csinálnod, ha úgy látod, hogy minden félelem ellenére mégis minden flottul működik, és elvagy mindkettővel egyszerre. Választanod kell! Nincs mese! – zárta le a témát.
Ezzel be is fejeztük az Ákos-Dani ügyet, és váltottunk. Kifaggattam őket a magánéletükről. A változatosság kedvéért náluk még mindig minden okés. Hajrá csajok! Remélem hamarosan én is dűlőre jutok…
