Biztosan te is ismered Katát. Nem, nem Katát az üdítőreklámból, aki szexin átmegy a szomszédba utánpótlásért, hanem Katát, akinek papíron minden összejött. Az én „katám” a gimnáziumi barátnőm volt, majd együtt koptattuk az egyetem padjait is.
Kata nem volt különösebben szép, inkább az a fajta lány, akit elintéznek egy legyintéssel és azzal a jelzővel, hogy „háát olyan kis mutatós”. Kata életvidám volt és kedves, és 16 éves korától „házas”, azaz ekkor kezdődött első és utolsó kapcsolata Norbival, aki jelenleg is a férje. Komoly kapcsolatuk ellenére, azért végig bulizták az egyetemi éveket. Majd lassan minden kezdett megváltozni. Az ember élete az egyetemi évek után vagy felgyorsul vagy szinte teljesen lelassul. Rájuk, bizonyos értelemben, az utóbbi lett igaz. Az összeköltözést, eljegyzés követte, majd házasság és jelenleg építkezés és gyerekvárás. És lassan elvesztettem Katát. Nem azért, mert megházasodott, hiszen vannak házas barátaim. Sőt azért sem, mert más irányba sodort minket a „nagybetűs”. Sokkal inkább az elvárások miatt. A társadalom elvárásai, amit ő terv szerint kötelességből igyekezett betartani.
Sosem értettem, hogy tűnhet valaki folyton fáradtnak és szomorúnak, ha az életében –látszólag- minden klappol. Egy idő után velem is csak kötelességből találkozott, látszott rajta, hogy teher neki a havi egy „randink” is. Mint aki belefásult mindenbe, a munkába, az esti főzésbe, a takarításba, a házasságba. Igazán jót nevetni, pedig már vagy 4 éve nem láttam.
Egy biztos. Nem azért lett ilyen, mert kisvárosban nőtt fel, vagy mert hozzáment a gimnáziumi szerelméhez. Sajnos, személyiség változásának igazi okát nem tudom megmondani. Ha tudnám, valószínűleg nagyon sok társas boldogtalanságban élőnek tudnék segíteni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Katából kialudt a tűz. A társadalom elvárásait (házasság, kertes ház, gyerekek, négy kerék) szinte születésünkkel belénk kódolják, és ha nem figyelünk magunk sem tudjuk, hogy ezt mi akartuk vagy csak azért tesszük, mert így „helyes”.
Kata nem azért boldogtalan, mert eleget tett társadalmi kötelezettségeinek, hanem azért mert közben, a nagy rohanásban, hogy mindent tervszerűen teljesítsen, elfelejtette élvezni azokat.
A most házasulandó barátnőm fél. Fél az unalomtól, a megszokástól, a belefásulástól.
Mindig azt mondom, kétféle ember van. Aki beáll a sorba, és aki utál sorban állni. Az utóbbiban még maradt tűz a változtatásra, arra, hogy meglelje az örömöt a jelentéktelen apró részletekben is. Mert nincs semmi baj az unalommal vagy a megszokással, ha megtaláljuk benne az élvezetet, ha mindig nyitva marad bennünk egy kis rés a változásra és a kalandozásra.
